2010. január 9., szombat

Számadás



Egy évtizede már, hogy az óév végén számadást tartunk. Leírjuk, hogy milyen események érintették, befolyásolták életünket. Miben gyarapodtunk anyagi, lelki és szellemi területen és milyen veszteség ért bennünket. Milyen döntéshelyzetek voltak, hogyan hordoztuk a nehézségeket, miként éltük meg a sikertelenséget, mit kezdtünk a kihívásokkal, és hogyan sikerült túlélni békességgel a vélt és valós válságot.

Idén a számvetésnél a legnagyobb meglepetést az okozta számunkra, hogy a hihetetlen megszorítások mellett – saját erőből -, sokkal többet költöttünk beruházásra, mint korábban bármikor. Valószínűleg erre úgy kerülhetett sor, hogy az árak emelkedésével – ijedtünkben -, nagy mértékben csökkentettük fogyasztásunkat, elsősorban az élelmiszer, telekommunikáció, utazás, és nyaralási költségek tekintetében.  Gyakorlatban ez úgy történt, hogy például megszüntettük a napi bevásárlást, és csak a felírt dolgokat vásároltuk meg, azt is gyakran pár héttel elhalasztva. Ismerősöm jegyezte meg, hogy nem élünk rosszabbul mint régen, csak mások az elvárások… Az emberek a család és közösség szeretete, biztonsága helyett, éhségüket az állandó vásárlással kompenzálják, ez társadalomtudományi tény.

Évről évre csodálkozva nézem a szilveszterezők hadát, mit és miért ünnepelnek? Mi okuk lehet az ujjongásra, miközben elfelejtetik őket emlékezni, gondolkozni, kérdezni. Sokan fogadalmat tesznek, amit vagy megtartanak, vagy nem, de életük iránya semmit nem változik.

Reménykedve szeretnénk nekiindulni az újesztendőnek, de megint ugyanabba a hibába esünk: a múlt tanulsága nélkül akarunk jövőt tervezni.

Bátorítok mindenkit, hogy nézzen szembe az elmúlt időszakkal, és úgy tekintsen a jövőbe! A változást, önmagunkon kell kezdeni, mert senki sem tud másként cselekedni, gondolkodni, ha nem újul meg legbelül. Sokan abban bíznak, hogy változások lesznek, egy új vezetés, új kormányzás hátha megjobbítja az életüket. Közben pedig észre sem vesszük, hogy mi tartjuk fenn őket a „trónjukon” félelmünkkel, feltétel nélküli odaadásunkkal, örökös bólogatásunkkal… Amit a hegyekről kellene hangoztatni, azt suttogva mondjuk… Fenyegetésekkel hazugságokba, törvénytelenségbe, erkölcstelenségbe kényszerítenek bennünket, mindezt egzisztenciális félelmünkre alapozva! Az igazságtalanság az égbe kiált, de mi még mindig szolgalelkülettel toljuk a gazemberek szekerét, akik közben kirabolnak minket és az egész országot, nemzetet!? Minden a feje tetejére állt. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az ország legalja került a legtetejére. A szél összefújta a szemetet…

Nagy örömmel és bizakodással töltött el köztársasági elnökünk újévi köszöntője, mely megerősíti gondolatainkat a változás szükségszerűségéről. (Új alapok – ITT!)

A többség politikai változásban reménykedik, - bevallom én is - , de mégsem ebben bízom… csak egyedül Isten képes a káoszban rendet teremteni. Ha kell bábeli zűrzavart idéz elő - összekeverve a nyelveket -, hogy megállítsa a bűn tobzódását. Ha kell, egy nyelven érteti a különböző népeket, hogy új alapot teremtsen. (Nem az angol nyelvre gondolok.)



Így legyen!




2009. december 16., szerda

Értékek értéktelenítése II.



Ma a hűségről esett néhány szó… Mint hallom, ez már elavult dolog, egy modern nő – ez nem én vagyok(!) -, nem hozakodik elő ezzel a témával. Megtudom, hogy nem kell a papír egy társkapcsolathoz, mert az semmit sem jelent… lehet jól élni anélkül is, és sokan a papír ellenére is elválnak.
Igen, bizonygatom, mert a papír, önmagában valóban kevés. Elhatározás kell. Az esküvő csak válasz, vagy pecsét egy döntésre, melyet az ember egy életre hoz. Ahogyan Kerényi atya mondotta: „Mi nem fogadjuk el a polgári házasságkötést, ők nem fogadják el az egyházi esküvőt… így kvittek vagyunk.” Fogadalmunk minket köt, Isten előtt. Ez nem függ attól, hogy a párom megtartja e fogadalmát, vagy sem. A hűség, az rólam szól, nem jogosít fel semmi a hűtlenségre… Hova lesz az önértékelésem, az önbecsülésem? Hogyan nézhetek tükörbe, vagy a gyerekeim szemébe? Milyen feleséggé, társsá leszek így, milyen anyává, s milyen testvérré válok? Amikor igent mondok valakinek, azzal nemet is mondok mindenki másra*… Ráadásul aki egy dologban hűtlen, az másban is azzá válik.

Mindennek rendelt ideje van… ideje van a párválasztásnak, a családalapításnak. Ha ez megtörtént, utána már nem kell az energiánkat a csábításra, szerzésre fordítani.  Mindent, amit ezután nyerünk, azt vissza kell fordítani oda, ahonnan indulunk, s ahova hazatérünk, a hitvesünkhöz. Így tartatunk meg, s újulunk meg nap, mint nap.

Ne feledjük, nagy nemzetek pusztulását morális hanyatlásuk alapozta meg. Ne engedjük, hogy velünk is ez történjen!

* Nagy István református lelkész prédikációjából

Értékek értéktelenítése I.

  
Év végén számot adunk, mérlegelünk… Értékelnek bennünket, mi is magunkat és másokat. Viszonyítunk. Ki mennyit dolgozott, milyen felelősséggel, milyen minőségben.
Jutalmazás: arany pecsétgyűrűt kap - az intézmény nevének négy betűs rövidítésével gravírozva - év végén két fő. A választás titkos szavazással történik, aminek eredménye is titokban marad a szavazók előtt!? Az adományozó alapítvány felajánlja, az intézmény vezetése dönt a választott személyéről. 
További jutalmazások: aranygyűrűt kap, minden főnővér egy oklevél kíséretében: „Kiváló munkavégzéséért, a szakterületén kifejtett következetes, magas színvonalú tevékenységéért, példamutató magatartásáért, az intézmény szervezeti normáinak betartásáért, és betartatásáért, az intézmény lakói iránti mély empátiájáért.” (!?)
Pár nap múlva újabb ajándékokkal lepik meg a főnővéreket, terápiás nővéreket - mindegyiket  -, különböző pohár készlettel, üveg tállal... Pénzjutalmat, senki sem kap.
A vezetők önmagukat  is megajándékozzák, ki tudja mivel... 
Mindenki kapja, nemcsak az, aki megérdemli. Így elveszti a kitüntetés, a jutalmazás eredeti jelentését, üzenetét, magasztos értékét. Visszás érzést kelt abban is, aki rászolgált, hiszen ugyanazt kapja, mint az a kolléga, akit el kellene marasztalni. Valódi öröm helyett, kétely lesz belőle, ráadásul, aki méltatlanul kapja, hajlamos elhinni, hogy ő ezt valóban kiérdemelte!

Jutalmat csak az kaphatna, aki minőségi munkát végez: szakmailag, etikailag. Ráadásul személye morálisan nem megkérdőjelezhető.

Vissza kell állítani a jutalmazás valódi tartalmát, jelentését, hogy újra értelmet nyerjen és értéket teremtsen!

Folyt. köv. 

2009. december 15., kedd

Élt 49 évet


Elmondása szerint nem kellett senkinek… Édesanyja elutasította, édesapja nem fogadta el. Féltestvérével nem tarthatta a kapcsolatot.
Sokat csalódott, többször próbálta itt hagyni ezt a boldogtalan világot – sikertelenül.
Vallásos volt, szeretett volna szerzetesi közösségben élni… Nem tehette…
Nem érezte jól magát ott, ahol kénytelen volt élni, egy szakosított otthonban. Segítséget kért, tőlem… Biztattam, forduljon bátran azokhoz, akik orvosolhatják problémáját. S ahogyan megtanultam az élettől: hogyha valamitől tartasz, vagy nem érzed jól magad, ne halogasd a cselekvést… Ezt tanácsoltam neki is. Így is tett: felállt a lakógyűlésen, bemutatkozott, röviden és összeszedetten elmondta a gondját, felvázolva egy mondatban az addigi nehézségeinek vélt okát és a megoldásra tett javaslatát, kérés formájában. Egy egészen egyszerű kérés: szeretne visszakerülni korábbi lakóközösségébe, egy másik osztályra.
A válasz nem várat magára… nem lehetséges a helycsere, mert a törvény betegség-csoportonként elkülönített lakóegységeket ír elő… és ő a betegségének megfelelően nyert elhelyezést.
A felelet jogszerű, szakszerű, de mégsem adekvát (megfelelő). Hiányzik belőle a segítőszándék, a sokat emlegetett személyre szóló bánásmód. Nem a jóindulat, hanem az a pici többlet, ami az emberért übereli a törvényt. A törvény van az emberért, nem az ember a törvényért. Ha egy embert megmenthetünk, - úgy, hogy másoknak nem okozunk kárt, vagy hátrányt ezzel, - akkor meg kell tennünk. Emlékszem, hajléktalanellátó intézménybe minden télen nyitottunk az orvosi rendelő várójában krízis menhelyet, mert életeket kellett menteni a fagyhaláltól. A már akkor is nagyon szigorú ÁNTSZ előírásokat mindenben megszegtük – minisztériumi engedéllyel -, mert az élet mentése minden egyéb törvény fölött áll.
Fejemet lehajtva szégyenkeztem, hogyan is biztathattam?! Annyira sajnáltam, hogy ilyen választ kapott… újabb elutasítás…
Másnap örültem, hogy eljött bibliaórára, ahol arról is beszéltem, hogy aki úgy érzi, hogy nem kap számára megfelelő segítséget, ne adja fel a reményt, tartson ki… Ránéztem, és bólintott… Reméltem túl tud lépni ezen is… megnyugodtam egy kicsit.
Három nap múlva – esélyt sem adva a túlélésre – tíz emelet magosból leugrott, azonnal szörnyethalt.

Temetését nem vállalták a hozzátartozó örökösök… Hiába volt megtakarított vagyona, csak egy köztemetésre futotta, még a papot sem tudtuk kifizetni. Kérésemre méltányosságból, katolikus szertartás szerint búcsúztattuk. A család nem volt jelen, az intézetből álltunk néhányan a sír mellett. A végén vettük észre, hogy néhány méterrel távolabb, mögöttünk állt egy idősebb férfi, kis koszorúval a kezében. Talán az édesapja…

Szeretett tanáromtól, Gyökössy Bandi bácsitól tanultam: "Minden áldozatot meg kell hozni az emberért, kivéve egyet, az emberáldozatot!" Meg kellene érteni mindenkinek…


2009. december 14., hétfő

Tizenkét perc végtisztesség

 

Szokatlanul hideg idő, délután három óra. Fázósan sétálunk a sírhelyhez, ahol már vár az Atya, és a végtisztességben segítők.

 

Szociális otthon idős, beteg lakóját temettük. Laci bácsi 82 évet élt. Nagyot hallott, nem látott, többnyire tolókocsiban ült. Időnként levegőzni vittem, kerekesszékben tologatva az udvaron körbe-körbe. Reméltem, valamit érzékel a külvilágból. Időnként megsimogattam a vállát, jelezvén nincs ok a riadalomra.

 

Koporsós, köztemetés. Nincsenek hozzátartozók, ketten állunk a sírnál. Katolikus liturgia: szentelés, könyörgések, imádságok: Hiszek egy Istenben, Miatyánk, Üdvözlégy Mária…

A temetkezési vállalat munkatársai tisztelettel, precízen, rutinosan végzik összehangolt munkájukat. Két sírcsokor, egy szál virág, egy mécses. Tiszteletadás, részvétnyilvánítás. Egy perces néma főhajtás. Köszönetnyilvánítás, búcsúzás… Ennyi… Tizenkét percig tartott az egész szertartás.

Csendes távozás, egy elcsendesült élettől.

 

Némán sétálunk a főbejárat fele, halkan néhány szót váltunk, majd elválunk. Mindnyájan sietünk tovább arról a helyről, ahova lassan is elérünk, s ahova egyszer mindnyájan megérkezünk.

 



2009. november 10., kedd

Hogy hívták az első nőt a Bibliában?


Huszonévesen sokat foglalkoztatott az a kérdés, miért vagyok én nő? Mi végre lettem nő és miért nem férfi, hiszen mennyivel könnyebb egy férfinak, mint egy nőnek (?!). Akkoriban csak arra emlékeztem, hogy a férfiak evés után felálltak az asztaltól, s félrevonultak lepihenni, újságot olvasni, kávézni, tévézni, miközben minden ránk, nőkre maradt… 
Isten humorérzékéről tett tanúbizonyságot, amikor életem egyik fő kérdésére adandó válaszáért Kiskunságból a Zemplénbe kellett elkerékpároznom. Útközben, Taktaszadán tudtam meg, hogy miért is vagyok én nő! Egy idős, kedves, nagy tudású, mély hitű, helyi lelkész Istentiszteletére érkeztünk, - akiről később tudtam meg, hogy a politikai hatalom szándékosan száműzte erre a szerintem félreeső, elhagyatott vidékre –. A prédikációja elején tette fel azt a látszólag egyszerű kérdést: Tudjuk-e, hogy hívták az első nőt a Bibliában? Majd hozzátette, ha száz embert megkérdeznének, valószínűleg mind a száz azt válaszolná rá, hogy: Éva! Kihúztam magam a padok között – hiszen erre az egyszerű kérdésre kezdő keresztyénként, én is tudni véltem a helyes választ, és ismervén magamat, még bólogathattam is nagyokat hozzá, ahogyan annak idején lelkészemtől láttam. Majd így folytatta: „Pedig az első nőt nem úgy hívták, hogy Éva, hanem úgy, hogy Segítőtárs!”.
Abban a pillanatban, mintha nyakon öntöttek volna egy pohár vízzel, egyszerre minden világossá vált… A döbbenettől mozdulni sem tudtam sokáig. Szívesen üldögéltem volna még a templomban egy kicsit tusakodva a hallottakon: dacolva, szelídítve, melengetve magamban az új felfedezést, de nem tehettem, mert a gyülekezet szép rendtartása szerint, záró ének közben kellett megkezdeni a kivonulást a templomból, kezdve a női oldallal…
Ott és akkor megértettem, hogy miért vagyok, mi a hivatásom… Azóta vagyok képes Isten rendelését elfogadni, szeretni, és kiteljesedni benne. Kívülről úgy láttatják, hogy aki nem valósítja meg önmagát, nem lehet boldog… De ezt csak azok állítják, akik nem találták meg a helyüket, csalódtak, boldogtalanná váltak, vagy hittek a nagyot-mondóknak… Belülről viszont sikerélmény, lelki egyensúly és békesség az ilyen ember ismérve.
Ha még valaki nem találta meg hivatását, ezúton üzenem, sosem késő választ keresni, csak a jó kérdést kell feltenni, a megfelelő módon.


2009. november 5., csütörtök

Nők mindenhol – nők sehol


 

Egy férfi ismerősöm panaszkodott néhány szóval, hogy milyen kár, hogy mindenütt nők vannak a foglalkoztatásban… őket meg lehet félemlíteni, ők nem fognak ellent mondani. Egy férfi az a szakmaiatlanságra, azt mondja, hogy hülyeség, és kész. Nem mentegetőzik, nem hajtja meg a fejét, nem csinál érzelmi kérdést belőle… - imígyen ő. Majd folytatja: … egy férfi, nem foglalkozik állandóan a másikkal, nem irigykedik, nem pletykálkodik, nem siránkozik, és nem tesz a másiknak keresztbe, főleg nem a háta mögött. Szegény, jól belecsöppent, de be kellett látom, hogy igaza van. Hozzáfűzte még, a nőknek otthon lenne a helyük, háztartást vezetni, gyerekeket nevelni, hozzátartozókról gondoskodni… A férfinek így lenne állása, eltarthatná a családját… nem járna a kocsmába, megtalálná a helyét a világban, s a családban egyaránt.

Kénytelen voltam helyeselni, de még hozzátettem, sajnos ebben én tudatos rombolást, nemzetpusztítást is látok: gyermekvállalási kedv helyébe az eladósítás, kilátástalanság, vagy karrierépítés, majd rivalizálás lép. A családi fészek melegének és biztonságának hűlt helye, a belső értékek őrzése helyett külső megfelelés iránti hajsza lett a fő cél. Ráadásul így a pályák, és szakmák elnőiesedésével - a fenti érvek miatt is - romlik a szakmai színvonal, presztízs és az anyagi elismerés is. A bizalom csökkenéséről már nem is beszélek, mert ki hisz egy patriarchális társadalomban egy nőnek a politikában, vagy a szószéken, vagy hol a tekintélye egy iskolában, vagy egy rendelőben, vagy a mentésben, hol a bizalom a légi és egyéb tömegközlekedésben, vagy a rendvédelmi szerveknél, a honvédelemben és sorolhatnám…

S ha a sok nő közé bekerül egy - két férfi, hát abban sincs sok köszönet, mert vagy nőiesebb az összesnél, vagy elevenen felfalják, vagy kiközösítik. Azt hiszem, az utóbbi a legszerencsésebb, még ha nem is könnyű ezt mindig elviselni. 

Ma sokkal nehezebb férfinek lenni, maradni, mint korábban bármikor, de hiszem, hogy a megmaradásnak nincs más útja, mint a hagyományos szerepek tudatos felvállalása.