Nehezen vettem rá magam, hogy a munkaügyi központba menjek, mert nem éreztem magam munkanélkülinek… Sosem voltam munka nélkül, akkor sem, ha nem dolgoztam… Mivel azonban nagy úr a muszáj (TB ellátás), hát rávettem magam…
Három alkalommal kellett mennem, a negyedik a megszüntetés volt… Manapság, három hónap segélyt érdemlünk 11 év közalkalmazotti munkaviszony után (is)…
Közben több pályázatot nyújtottam be állásra, többek között a volt munkahelyemre, intézményvezetőnek. Mivel azonban a - blogon feltárt visszaélések miatt - többször, világosan is tudtomra adták, illetve adatták, hogy nem fogok munkát kapni nemcsak a városban, de még a régióban sem, nem lepett meg az elutasítás. Szerencsére ezek a dolgok sosem okoznak csalódást, vagy kudarcot nekem. Megteszem, amit meg kell tennem, aztán kívülállóként szemlélődve konstatálom az eseményeket…
No, nem vártam a munkaügyi központba se nagy nyüzsgést, vagy kiemelt figyelmet, de azt gondoltam, hogy legalább „álcából” megkérdezik: Talált munkát?, Keresett munkát?, Tudunk segíteni?, vagy „Lenne itt valami, nem érdekli?” stb… De nem, soha egy szót sem szóltak, illetve kérdeztek… Bemegyek, köszönök, visszaköszönnek, odaadom a kiskönyvet, belenéznek a számítógépbe, beírják a következő dátumot, kezembe adják, viszontlátásra… Ennyi, mind a három alkalommal…
Emlékszem, amikor két-három éve egy ismerősöm helyett kellett intéznem a papírjait, mert hétvégén már kezdenie kellett az új helyén, be kellett írnom hét-nyolc munkahelyet a kilépési papírjára, hogy milyen munkahelyekre közvetítették ki, illetve milyen munkahelyeket keresett föl állásügyben… cég neve, címe, ajánlott munkakör, időpont, és ha jól emlékszem az elutasítás okát is rá kellett írnom! Mindezt, azt ajtón kívül ügyintézve, cetlivel a kezembe, az én telefonköltségemen… Visszaadva a kitöltött nyomtatványt, sikerült megkapnom az iratait, az immár sikeresnek mondható szolgáltatótól… végül is pár hónap alatt sok munkahelyre kiközvetítették, amit végül siker koronázott meg… Akkor még próbálták eljátszani, mintha… Ma már semmi nem történik, senki sem csinál úgy, mintha…
Aki tudja, cáfolja, lehet, hogy csak velem történt ez meg és egy peches szériát fogtam ki…
Ezután – amennyiben továbbra is igényt tartok a társadalombiztosítási ellátásra – a polgármesteri hivatalban kell igényelnem az aktív korúak támogatását… Így aztán, még aznap beballagtam a népjóléti irodába… Többször is…
Az előzetes tájékozódásom ellenére is három (!) alkalommal kellett bemennem a hivatalba ez ügyben; egyszer a nyomtatványért, amit ott helyben kitöltöttem, másodízben a párom aláírásával kellett kiegészíteni és jövedelemigazolását (a 17.840,- forintos rokkant nyugdíjáról!) csatolni; majd harmadízben, mivel nem volt elegendő a nyomtatványon már kitöltött TAJ- és Adószám feltüntetése, személyesen kellett bemutatnom a kártyáimat, beazonosítás végett, hiába ellenőriztem a számok helyességét újra, nem fogadták el.
Mellesleg, a kérelmemet határozatban elbíráló osztály vezetője Simon István, Simon Ilona exigazgatónőnk férje, akivel másodízben személyesen is összefutottam. Sőt Rostás László (CKÖ) is berobogott, ő nyilván más ügyében járt el, hiszen nem húzott sorszámot. Láthatóan, még mindig otthonosan mozog az ügyintézők és a vezető irodája között…
Nyolc kisebbségi származású igénylővel várakoztam az iroda előtt… mindenki beelőzött (tudjuk, hogy nehezen bírják a sorbaállást, ahogy az orvosnál is sokszor tapasztaltam)...
Aztán jött és leült mellém egy alkoholbeteg, akiből áradt a cefreszag… Régen, ilyen elő nem fordulhatott, hogy valaki segélyért, vagy bármely más juttatásért piásan érkezzen… Ha mégis, az bizony dolga végezetlenül távozhatott… Nem úgy ő, aki segélyért jött, kapott, és elment… Aztán megszánt egy kedves alkalmazott, - látva, hogy sorra beelőzték a sorszámomat – és intézkedett…
A vége felé befutott egy sorstársam… Őt nyugdíj előtt 7 évvel menesztették, ha jól értettem…
Mindez persze nem meglepő egy olyan városban, ahol – szerintem példátlan módon – a rászorulók a gyermekvédelmi támogatást hiánytalanul, csak a városszéli Cigány Kisebbségi Önkormányzatnál vehették fel! Ma már persze nem így van… Járjanak utána, kinél, hol lehet levásárolni a támogatást!
Eszembe jut egy hozzátartozóm, aki folyton azt mondogatja, hogy ő is volt hajléktalan (kirakták a lakásából) és igenis ki lehet lábalni a nehéz helyzetekből… Ő nem volt hajléktalan, csak nem volt saját lakása… Volt viszont jó állása, szerető családja, akik befogadták… Egy hajléktalan ezt nem mondhatja el magáról…
Tehát, ha megbetegszünk is, és tönkre is akarnak tenni, nem valószínű, hogy klienssé válunk, még akkor sem, ha rászorulók leszünk…
Miért? Mert rendelkezünk azzal tartással, hittel... szeretetteljes, gondoskodó közeggel, valamint mentális, érzelmi, szellemi érettséggel és intelligenciával, amelynek köszönhetően, bár egy sorban ülünk, mégsem egy irányba tartunk… Mert mi nem csak magunkban gondolkodunk, hanem másokban is… Mert nekünk nemcsak a ma létezik, hanem a múlt is, ami kötelez minket a jövőnkre nézve is. Mert terveink vannak, melyek nem önös tervek… és reménységünk szerint, mindig is lesznek…
